Pár szó

Miért Rick?

Nagyon rég volt, mikor megismertem a Yes együttes zenéjét. Anderson különleges hangja szívem csücske lett, ha fogalmazhatok így. Később, ahogy a tagokról is információt gyűjtöttem, kedvencem lett Wakeman. A billentyűs fenomén olyan fergeteges dallamokat játszik és oly széles skálát ölel fel művészete, hogy rangos helyezett lett a kedvencek sorában.
Richard Christopher „Rick” Wakeman 1949. május 18-án született, zenész apuka tehetségét örökölve. Gyorsan ívelt felfelé zenészi pályája, végig járva a lépcsőket: bárokban, pubokban, esküvökön szólt a zenéje, több együttesben (The Atlantic Blues, Concords, Curdled Milk-ez már saját lapítás-, Spinning Wheel nevű kocsma-zenekar, Straws, stb. szerepelt, és útja vezetett fel a dobogóra. Rengetegszer működött közre más előadókkal. A legismertebbek: Black Sabbath, Cat Stevens, Mary Hopkins, Cilla Black, Elton John, David Bowie, Lou Reed, vagy Al Stewart., stb. 1971-től lesz a Yes tagja, de továbbra is folytatja szóló munkásságát.
A klasszikus zenei képzettségű Rick Wakeman sokaknak adott hatalmas zenei élményt, bizonyítva, hogy a könnyűzenében is lehet brillirozni, alkotni magas színvonalon.

"A nagy rock-orgonistáknak valamilyen arculatát szeretnénk meghatározni, akkor Jon Lord (Deep Purple) hozta Bach örökségét, Keith Emerson Bartókét, Wakeman pedig a romantikusokét, Lisztét, Chopinét. És miközben ki-bejárt a Yes-ben, ahol a többi nagyágyú mellett nem juthatott főszerephez, megteremtette saját zenei világát, amelyben szívesen nyúlt a történelemhez és különböző mesékhez, mítoszokhoz.

A 70-es években ontotta jobbnál jobb, "egész estét betöltő" korongokat. Billentyű-erdejére, amelyben a zongora, a klasszikus és a Hammond-orgona, a szintetizátorok egyformán részesültek Wakeman ujjainak jótét hatásában, ültette át VIII.Henrik hat feleségének szomorú sorsát (1972), jégbalettet komponált kórusra, nagyzenekarra és szólóhangokra Verne Utazás a Föld középpontjába című regényéből (Journey To The Center of The Earth, 1974) az Arthurban (1975) pedig hatalmas érzelmi töltéssel állította vissza a britek kedvenc mondakörének dicsfényét, amelyet egy évvel korábban Monty Pythonék a Gyalog-galoppal elhalványítottak.

A filmesek megérezhették Wakeman zenéinek vizualitását, mert előbb Ken Russell bizta rá Lisztomania című őrületét - itt főleg Liszt-adaptációkban, köztük a Szerelmi álmokéban jeleskedett, a címszereplő Roger Daltrey énekével - majd ő írta az 1976-os innsbrucki téli olimpia hivatalos filmjének zenéjét. Ebből született a White Rock, amelyen az egyik darabot a magyar Regőczy-Sallay jégtánc kettős ihlette. Utána lendülete megtorpant, bár az 1977-es Criminal Record (szójáték, nemcsak kriminális lemezt, hanem "bűnügyi statisztikát" is jelent) remekül sikerült az alcatrazi fogoly és Judás Iskariotes megelevenítésével, egyre többször csábult el kommerszebb feladathoz. Aztán eljött 1981 és belevágott egy rövid musicalbe, amelyhez igazán tapasztalt társat talált: Tim Rice-ot, Andrew Lloyd Webber örök librettistáját.

Az 1984-ből korábban már több tv- és mozifilmet készítettek, a rockot azonban még alig érintette meg: David Bowie írt egy dalt belőle, és merített a The Wallhoz Roger Waters, aki korábban az Animals című Pink Floyd-lemezt Orwell Állatfarmja alapján alkotta meg. Wakeman, aki a lemez borítóján, eltakarva véget nem érő szőke fürtjeit, egy ezüstös overallban jelenik meg egy rongyos plakátmaradványokkal tele mázolt fal előtt (a Hypgnosis stúdió munkája), nem kis feladatot tűzött ki maga elé, hiszen itt nem lehettek kataklizmatikus robbanások, földalatti szörnyek, végtelen mezőkön lobogó harci zászlók, királyi halál az alkonyatban, sirály-sikolyban, de még csak a "szerelem és vérpad" könnyzacskós hollywoodi jelenetei sem. Közben önmagát sem tagadhatta meg, hiszen egy puritán Wakeman kit érdekel? Két évvel korábban az összességében gyalázatos Rhapsodies-on Csajkovszkij Hattyúk tavának jól ismert dallamát rock-osította Swan's Lager címmel - maradjunk annyiban, hogy nem ezért szeretjük.
Végül a kedvezőtlen előjelek ellenére Rick jól megoldotta feladatát. Sikerült ugyanis megtalálnia az ő világa és az embertelenséget kifejező, erőszakosabb dallamok közti megfelelő egyensúlyt. Ezek egy idő után izgalmasan keverednek és a záró, címadó darabban nem érezzük úgy, hogy mindennek vége, a Nagy Testvér diadalmaskodott. /Rick Wakeman: 1984 (1981)/

Track Listings
1. 1984 Overture part one (2:31)
2. 1984 Overture part two (2:31)
3. 1984 Overture war games (5:50)
4. Julia (4:38)
5. The hymn (3:08)
6. The room part one
7. The room part two (4:10)
8. Robot man (3:57)
9. Sorry (2:56)
10. No name (3:14)
11. Forgotten memories (2:50)
12. Proles (3:26)
13. 1984 (6:25)
Line-up/Musicians
- Rick Wakeman / keyboards, synthesizers
With:
- Jon anderson / lead vocals (3)
- Gary Barnacle / saxophone
- Steve Barnacle / Fender bass
- The Dirtetts (Vickie Brown/Sonia Jones/Stevie Lange) / backing vocals
- Tony Fernandez / percussion
- Steve Harley / lead vocals (7)
- Chaka Khan / lead vocals (1, 2, 5)
- Kenny Lynch / lead vocals (5)
- Tim Rice / lead vocals (9)
- Frank Ricotti / drums
- Tim Stone / guitar
+ 32 orchestral musicians

A hangszereket minden eddiginél jobban a zenei dramaturgia szolgálatába állította: a zongora és a teltebb elektronikus hangok viszik a szerelmi szálat, míg a gondolat-rendőrséget, az agymosást az élesebb szintetizátorok szirénái jelenítik meg. Ugyanakkor új elemekkel is bővítette stílustárát, például funky-soullal, amelyhez remek társat kapott az akkor fénykorában lévő Chaka Khantól, aki a "gyűlölet tizenöt percét" foglalja énekbe a nyitány után a Wargames-ben.

Az is újszerű Wakeman nagyobb lélegzetű munkáiban, hogy "szerepeket oszt", korábban inkább csak éneklő vagy prózamondó "narrátorokat" használt. (A Journey-ben ez utóbbira egyenesen David Hemmingst, a híres színész-rendezőt, a Nagyítás felejthetetlen főhősét). A buja fekete énekesnő hangja olyan hatást kelt, mint a kínai vörösgárdista vagy az észak-koreai ifjúkommunista lányok "előéneklőié". Alig hihető, hogy ő adja elő a következő lírai dalt, a Juliát is.
A szerelmes Hymn, amelyet a régi társ, Jon Anderson énekel, főmotívumában igencsak ismerős lehet a magyar hallgatóknak - az István, a király fináléjából... "Nem tudlak szeretni, ha nem ismerlek" - csendül fel Anderson jellegzetes kontratenorján. Wakeman, aki mindig nagyra becsülte az énekeseket, legjobb formáját mégis akkor futja, amikor visszatér az instrumentális darabokhoz. A The Room kéttételes víziója, az agymosás jelenete valósággal letaglózzák az embert.
A második oldalon a Robot Man kimondja, mondhatnánk kiüvölti Chaka Khannal és Kenny Lynch-csel: "Nem kell mást tudnod, minthogy a Nagy Testvér figyel és te szereted őt". A Sorry "csendes bűnbánat", a No Name pedig, amelyet Steve Harley, a Cockney Rebels együttes énekese ad elő, maga a beletörődés e megváltoztathatatlanba. A lemez legszebb darabja a "beprogramozott" emberek utolsó érző lehelete, a Forgotten Memories, feleslegesek is lennének hozzá szavak. A groteszk Prole's Song viszont, amelyben maga Tim Rice ragadja magához a mikrofont, akár a Jézus Krisztus Szupersztáron is elfért volna, például a Heródes-jelenetben. (Ha nagyon kötözködni akarunk, az egész lemezben van valami Webberes. Mint ahogyan 1990-ben Wakeman sem tudta kikerülni, hogy bele ne szője az Operaház fantomja 1925-ös némafilm-változatához készült zenéjébe Lord Webbernek mellesleg a Pink Floyd Echoes-jából "ellesett" egyik motívumát...)

A végére ismét magára hagyják Wakemant hangszereivel, aki mintegy összegzi darabját, ahogyan már az Arthurban is tette, a fortissimók és az elhalkulások ügyes keverésével, és itt-ott kórus- és nagyzenekari aláfestésekkel. Ettől nincsen a műnek tragikus végkicsengése. Igazi progresszív rock-gyöngyszem ez az utolsó tétel.

A munkabolond muzsikus azóta is megállás nélkül készíti lemezeit...

A legszebbek ismét a történelmi-mitológiai lemezek, az 1988-as Suite of Gods, amelyen Ramon Remedios indián származású tenoristát kíséri, majd az 1991-es Softsword, amely a XIII. századi Angliába, a Magna Charta korába visz minket. 1995-ben szvitet írt az ókori világ Hét Csodájáról. Számos filmzenéje közül kiemelkedik a G'olé (1982) és a Heroes (1986), két futball-világbajnokság története, valamint Ken Russell erotikus horrorja, a China Blue (1984). "
(forrás: 32. rész - A Nagy Testvér romantikája - Rick Wakeman: 1984 (1981) 2005. augusztus 08.)

Érdekes párhuzam, amit kiemelnék:

"A progresszív rock két nagy billentyűse, Rick Wakeman és Keith Emerson is számos filmzenét alkotott. Emerson - érdekes módon - vonzódott az európai (főleg olasz) horrorfilmekhez, az ő zenéje festi alá hátborzongatóan többek között Dario Argento Inferno (1979), Michel Soavi The church (1985), Lucio Fulci Murder rock (1984) illetve Best revenge (1983) című filmjeinek hátborzongató képsorait. A színvonal változó. Az Inferno című darab önmagában is élvezhető és a legnagyobb ELP-kompozíciókhoz mérhető, de például a Bruce Malmuth rendezte Fantom az éjszakában című film zenéje elég semmitmondó. Emerson így nyolc film zeneszerzőjének mondhatja magát, 2006-ban egy CD-boxot is kiadott összeszedve ezen műveit a gyűjtők számára. Rick Wakeman száznyi szólólemeze között elvész a pár általa komponált filmzene, de így is 16 filmhez adta nevét. Sem a filmek, sem a zene nem túl jelentősek. Ő akkor igazán jó, ha a Yes zenészeivel alkothat. " (Bernáth Zsolt: A progresszív rock)