Ez az album hídként köti össze az elektronikus zene, és a klasszikus rock zene világát.
...there is no dark side of the Moon really... matter of fact it's all dark,... hát bizony, igen sötét, de szép....
Hallgasd, és megértheted, miért szeretem a Pink Floydot.
Újból a Rockhálóból álljon itt az összefoglaló:
"A The Dark Side of The Moon, amely 1973. március 24-én jelent meg, fordulópont volt a rock történetében: egy addig "undergroundnak" elkönyvelt együttes a szupersztárok közé emelkedett, miközben új távlatokat nyitott a multimediális rock-koncertek és az egész estét betöltő tematikus ("concept") albumok és előadások között. A Pink Floyd már korábban is kedvelte a nagyobb lélegzetű darabokat, ilyen volt a szimfonikus zenekarral és kórussal előadott kortárs remekmű, a 25 perces Atomheart Mother (1970), vagy a mitikus, ugyancsak 25 perc időtartamú Echoes (1971), de ezek csupán a lemezek egyik oldalát töltötték be, a másik oldalon egymástól független, és nemegyszer teljesen más hangulatú dalok szerepeltek.
A Dark Side ellenben egyetlen, többértelmű gondolatvilágra fűzhető fel, és ezt a folyamatos, az LP-korszakban is csak oldalcserével megszakított zene is erősíti: a túlhajszoltságtól, a pénz hatalmától, a háborúktól fenyegetett ember lassú, de annál biztosabb elidegenedésére. Bár sokan tartják a lemezt az "űr-rock" egyik alapművének, itt a csillagok, az égi dolgok inkább csak áttételesen, szimbolikusan jelentkeznek. Míg Syd Barrett kozmikus kommunikációba vitte bele a Pink Floydot (Astronomy Dominé, Interstellar Overdrive, Set The Controls To To The Heart of The Sun), addig Roger Waters, aki ezen a lemezen vette át végérvényesen a Pink Floyd művészi irányítását - ekkor írta először ő valamennyi dalnak a szövegét - már földi, de legalább annyira megfoghatatlan démonokkal népesítette be egyre komorabb világát. És ehhez már csak kapóra jött a holdraszállás aktuális témája - az utolsó Hold-misszió, az Apollo 17 1972 decemberében szállt le a Hideg Bolygóra - és az addigra teljesen fizikai és szellemi katatóniába merült Syd Barrett figurája. Ő a "holdkóros", akinek eredetileg ajánlották a lemezt. Egyes értelmezések szerint egy életciklust visz végig a születéstől (Speak To Me) az életre eszmélésen (Breathe), majd a fokozatos leépülésen át (Brain Damage) a halálig (Eclipse), és az egészet keretbe foglalja a lemez elején erősödő, majd a végén gyengülő szívhang.
A darabot, amelynek ötlete a Floyd-legendárium szerint egy, Nick Mason konyhájában zajlott megbeszélésen született (mások szerint az Óz, a csodák csodája című film hatott rájuk...) kezdetben Eclipse: A Piece For Assorted Lunatics "munkacímmel" játszották a háromnegyed órás zenefüzért élőben már 1972 januárjától. Az ősbemutató Párizsban volt, később ugyancsak teljes egészében mutatták be a Los Angeles-i Hollywood Bowl-ban, látványos fényekkel, csillagokkal, hatalmas órákkal. A lemez megjelenését követő turnén már egy csaknem valóságos méretű Spitfire vadászgép modellje körözött a színpad felett, majd nagy robajjal lezuhant az On The Run végén.
A felvételek 1972. júniusától 1973. januárjáig folytak a londoni Abbey Road-stúdiókban Alan Parsons irányításával. A négy muzsikus kemény munkáját csak két okból szakította meg: ha a televízióban futball-meccset adtak, vagy pedig a Monty Python-sorozat ment. Ez utóbbi iránti rajongásuk odáig fajult, hogy a lemez első bevételeiből hozzájárultak Pythonék első filmjének, a Gyalog-galoppnak a költségvetéséhez.
Mint minden Pink Floyd-lemeznél 1968 óta, a borítót ezúttal is a Storm Thorgerson vezette Hipgnosis grafikai stúdió készítette. A fekete borító, rajta a fehér prizmával, amely a szivárvány színeire bontja a fényt, fogalommá vált, akárcsak a tasakban elrejtett plakát a három, acélkék fényben úszó Gízai Piramisokkal (Jill Furmanosky fotója).
A The Dark Side Of The Moon különlegessége, hogy miközben megőrizte bizonyos fokig a korábbi Pink Floyd-törekvéseket, és ezúttal is hallunk rendesen "zenén kívüli zajokat" (szív- és lábdobogást, sátáni kacajt, sikolyokat, repülőtéri megafonokat, motorzúgást, óra- és pénzcsörgést), és elektronikus betéteket, olyan dallamok is születtek, amelyek a rádiókat, és a DJ-ket is meghódították a maguk idejében. Ilyen volt a Money, az US And Them, a Time vagy a két zárótéma, a Brain Damage és az Eclipse. Nincs még egy olyan Pink Floyd-lemez, amelyből ennyi zenei idézet vált volna közkinccsé és sokszor közhellyé. Nálunk például hírműsort vezetett fel a Time csengő-bongó főmotívuma, gazdasági tv-programot jeleztek (a Vasfüggönynek köszönhetően jogdíjmentesen) a Money-val, és az On The Run idegesítő elektromos futamai is szerepeltek dokumentum- illetve riportfilmekben. Ugyancsak újdonság volt a lemezen a szaxofonszóló a Money-ban és az Us And Them-ben Dick Parry előadásában és hogy soul-os női vokálok kísérték az együttest, Clare Torry pedig szinte a letepert és megerőszakolt Földanyát személyesítette meg a The Great Gig In The Sky-ban. Mindehhez még jött a Pink Floyd-nál szinte kötelező tökéletes hangzás, és még egy premier: ez volt az első olyan album, amit kiadtak kvadrofon változatban is.
A The Dark Side Of The Moon ma is minden idők második legsikeresebb albuma a maga 43 millió példányával, csak Michael Jackson 1982-es Thrillere előzi meg. (Elmebeteg statisztikusok azt is kiszámították, hogy minden 14., 50 év alatti amerikainak megvan a lemez.) Nemcsak hogy listavezető volt a Billboard mértékadó 200-as listáján, hanem a megjelenését követő 14 évben összesen 741 hétig szerepelt rajta, 590 hétig folyamatosan és ezzel az együttes a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. 1997-ben a His Master’s Voice, a Channel 4 TV, a The Guardian című lap és a Classic FM által szervezett szavazáson minden idők 6. legnagyobb albumává választották. 2003-ban a VH1 minden idők 4. legjobb borítójának választotta a Dark Side tasakját. Egy ausztrál rádió hallgatói még 1990-ben ezt a lemezt nevezték a szeretkezéshez való legjobb háttérzenének."
(forrás: Rockháló,Roger Waters a Hold sötét felén;2006. február 23.)
...there is no dark side of the Moon really... matter of fact it's all dark,... hát bizony, igen sötét, de szép....
Hallgasd, és megértheted, miért szeretem a Pink Floydot.
Újból a Rockhálóból álljon itt az összefoglaló:
"A The Dark Side of The Moon, amely 1973. március 24-én jelent meg, fordulópont volt a rock történetében: egy addig "undergroundnak" elkönyvelt együttes a szupersztárok közé emelkedett, miközben új távlatokat nyitott a multimediális rock-koncertek és az egész estét betöltő tematikus ("concept") albumok és előadások között. A Pink Floyd már korábban is kedvelte a nagyobb lélegzetű darabokat, ilyen volt a szimfonikus zenekarral és kórussal előadott kortárs remekmű, a 25 perces Atomheart Mother (1970), vagy a mitikus, ugyancsak 25 perc időtartamú Echoes (1971), de ezek csupán a lemezek egyik oldalát töltötték be, a másik oldalon egymástól független, és nemegyszer teljesen más hangulatú dalok szerepeltek.
A Dark Side ellenben egyetlen, többértelmű gondolatvilágra fűzhető fel, és ezt a folyamatos, az LP-korszakban is csak oldalcserével megszakított zene is erősíti: a túlhajszoltságtól, a pénz hatalmától, a háborúktól fenyegetett ember lassú, de annál biztosabb elidegenedésére. Bár sokan tartják a lemezt az "űr-rock" egyik alapművének, itt a csillagok, az égi dolgok inkább csak áttételesen, szimbolikusan jelentkeznek. Míg Syd Barrett kozmikus kommunikációba vitte bele a Pink Floydot (Astronomy Dominé, Interstellar Overdrive, Set The Controls To To The Heart of The Sun), addig Roger Waters, aki ezen a lemezen vette át végérvényesen a Pink Floyd művészi irányítását - ekkor írta először ő valamennyi dalnak a szövegét - már földi, de legalább annyira megfoghatatlan démonokkal népesítette be egyre komorabb világát. És ehhez már csak kapóra jött a holdraszállás aktuális témája - az utolsó Hold-misszió, az Apollo 17 1972 decemberében szállt le a Hideg Bolygóra - és az addigra teljesen fizikai és szellemi katatóniába merült Syd Barrett figurája. Ő a "holdkóros", akinek eredetileg ajánlották a lemezt. Egyes értelmezések szerint egy életciklust visz végig a születéstől (Speak To Me) az életre eszmélésen (Breathe), majd a fokozatos leépülésen át (Brain Damage) a halálig (Eclipse), és az egészet keretbe foglalja a lemez elején erősödő, majd a végén gyengülő szívhang.
A darabot, amelynek ötlete a Floyd-legendárium szerint egy, Nick Mason konyhájában zajlott megbeszélésen született (mások szerint az Óz, a csodák csodája című film hatott rájuk...) kezdetben Eclipse: A Piece For Assorted Lunatics "munkacímmel" játszották a háromnegyed órás zenefüzért élőben már 1972 januárjától. Az ősbemutató Párizsban volt, később ugyancsak teljes egészében mutatták be a Los Angeles-i Hollywood Bowl-ban, látványos fényekkel, csillagokkal, hatalmas órákkal. A lemez megjelenését követő turnén már egy csaknem valóságos méretű Spitfire vadászgép modellje körözött a színpad felett, majd nagy robajjal lezuhant az On The Run végén.
A felvételek 1972. júniusától 1973. januárjáig folytak a londoni Abbey Road-stúdiókban Alan Parsons irányításával. A négy muzsikus kemény munkáját csak két okból szakította meg: ha a televízióban futball-meccset adtak, vagy pedig a Monty Python-sorozat ment. Ez utóbbi iránti rajongásuk odáig fajult, hogy a lemez első bevételeiből hozzájárultak Pythonék első filmjének, a Gyalog-galoppnak a költségvetéséhez.
Mint minden Pink Floyd-lemeznél 1968 óta, a borítót ezúttal is a Storm Thorgerson vezette Hipgnosis grafikai stúdió készítette. A fekete borító, rajta a fehér prizmával, amely a szivárvány színeire bontja a fényt, fogalommá vált, akárcsak a tasakban elrejtett plakát a három, acélkék fényben úszó Gízai Piramisokkal (Jill Furmanosky fotója).
A The Dark Side Of The Moon különlegessége, hogy miközben megőrizte bizonyos fokig a korábbi Pink Floyd-törekvéseket, és ezúttal is hallunk rendesen "zenén kívüli zajokat" (szív- és lábdobogást, sátáni kacajt, sikolyokat, repülőtéri megafonokat, motorzúgást, óra- és pénzcsörgést), és elektronikus betéteket, olyan dallamok is születtek, amelyek a rádiókat, és a DJ-ket is meghódították a maguk idejében. Ilyen volt a Money, az US And Them, a Time vagy a két zárótéma, a Brain Damage és az Eclipse. Nincs még egy olyan Pink Floyd-lemez, amelyből ennyi zenei idézet vált volna közkinccsé és sokszor közhellyé. Nálunk például hírműsort vezetett fel a Time csengő-bongó főmotívuma, gazdasági tv-programot jeleztek (a Vasfüggönynek köszönhetően jogdíjmentesen) a Money-val, és az On The Run idegesítő elektromos futamai is szerepeltek dokumentum- illetve riportfilmekben. Ugyancsak újdonság volt a lemezen a szaxofonszóló a Money-ban és az Us And Them-ben Dick Parry előadásában és hogy soul-os női vokálok kísérték az együttest, Clare Torry pedig szinte a letepert és megerőszakolt Földanyát személyesítette meg a The Great Gig In The Sky-ban. Mindehhez még jött a Pink Floyd-nál szinte kötelező tökéletes hangzás, és még egy premier: ez volt az első olyan album, amit kiadtak kvadrofon változatban is.
A The Dark Side Of The Moon ma is minden idők második legsikeresebb albuma a maga 43 millió példányával, csak Michael Jackson 1982-es Thrillere előzi meg. (Elmebeteg statisztikusok azt is kiszámították, hogy minden 14., 50 év alatti amerikainak megvan a lemez.) Nemcsak hogy listavezető volt a Billboard mértékadó 200-as listáján, hanem a megjelenését követő 14 évben összesen 741 hétig szerepelt rajta, 590 hétig folyamatosan és ezzel az együttes a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. 1997-ben a His Master’s Voice, a Channel 4 TV, a The Guardian című lap és a Classic FM által szervezett szavazáson minden idők 6. legnagyobb albumává választották. 2003-ban a VH1 minden idők 4. legjobb borítójának választotta a Dark Side tasakját. Egy ausztrál rádió hallgatói még 1990-ben ezt a lemezt nevezték a szeretkezéshez való legjobb háttérzenének."
(forrás: Rockháló,Roger Waters a Hold sötét felén;2006. február 23.)
Song title:
1. Speak To Me/Breathe (Breathe In The Air) 3:57
2. On The Run 3:35
3. Time 7:04
4. The Great Gig In The Sky 4:47
5. Money 6:22
6. Us And Them 7:50
7. Any Colour You Like 3:25
8. Brain Damage 3:50
9. Eclipse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése