Bb barátom, egy fórumon egy linket szúrt be, mintha tudta volna, heteken keresztül ELP zenéket hallgattam. Hát tudnak valamit a fiuk...
Keith Emerson - Yamaha GX-1 synthesizer Greg Lake - Alebic electric bass Carl Palmer - Drums and assorted percussions
Ami érdekes, hogy Emerson 1967-ben alapított zenekara (Nice) volt az első, amely ötvözte szimfónikus zenét és a dzsessz-rockot. Ebből olyan egyéni hangzásvilág jött létre, amely hamar különlegessé tette őket a progresszív zenekarok között. Programjukban szerepelt például Csajkovszkij VI. szimfóniája, Bach III. Brandenburgi versenye, Sibelius Intermezzója.
A komolyzenei feldolgozásokra Leonard Bernstein is fölfigyelt, Emerson kivételes szines, fantasztikus technikai és improvizatív adottságaira.
Talán a Fanfare from the common man mutatja micsoda energiával, erővel, virtuózitással szólaltak meg a trió tagjai. Felejthetetlen, akár egyszer is meghallgatja valaki.
We go sailing down the calming streams Drifting endlessly by the bridge To be over We will see To be over
Do not suffer through the game of chance that plays Always doors to lock away your dreams Think it over Time will heal your fear Think it over Balance the thoughts that release within you
Childlike soul dreamer one journey One to seek and see in ev'ry light do open True pathways away
Carrying closer go gently Holding doors will open everyway You wander true pathways away
After all your soul will still surrender After all don't doubt your part Be ready to be loved
Soon oh soon the light Pass within and soothe the endless night And wait here for you Our reason to be here
Soon oh soon the time All we move to gain will reach and calm Our heart is open Our reason to be here
Long ago, set into rhyme
Soon oh soon the light Ours to shape for all time, ours the right The sun will lead us Our reason to be here The sun will lead us Our reason to be here
Egyszer történt, valamikor nagyon rég, egy sötét szobában megszólalt a szintetizátor fémes hangja, karcolódott lelkembe, és akkor ott belém olvadt egy lenyomat a zene mindenhatóságáról, arról, hogy a fájdalom , hogyan hasíthatja végig testünk, miközben felrepíti az ég puha bársonyfelhős ködébe, ahol a kín lassan elolvadva egy teljes átalakulás megy végig az ember minden porcikájában...eggyé válik a hanggal, a dallammal, és sejtjeiben örök lenyomatként ott maradnak e fájó és boldog percek..emlékei..
Released: September 21, 1993 Recorded: 1969 - 1983 Genre: Progressive rock, Pop rock Label: Atlantic Records Producer: Yves Beauvais
Personnel: - Jon Anderson / vocals - Chris Squire / bass and vocals - Patrick Moraz / keyboards on 8 - Tony Kaye / keyboards on 1-4, 11-13 - Rick Wakeman / keyboards on 5-7, 9-10 - Alan White / drums on 8-13 - Bill Bruford / drums on 1-7 - Peter Banks / guitars on 1-2 - Trevor Rabin / guitars and vocals on 10-13 - Steve Howe / guitars on 3-9
Tracklist
Survival (LP Version) Time And A Word (LP Version) Roundabout (LP Version) Long Distance Runaround (LP Version) Soon (single edit) Wonderous Stories (LP Version) Going For The One (LP Version) Leave It (LP Version) Rhythm Of Love (LP Version) Owner of a Lonely Heart Starship Trooper: a. Life Seeker, b. Disillusion, c. Wurm (LP Version) I've Seen All Good People: a. Your Move, b. All Good People (LP Version)
Az egyik legjobb albumuk az 1972-es Close to the Edge.
Valamikor izgalmas szervezések után szereztük be a becses korongot, ha jól emlékszem Bécs távoli utcáinak valamelyikén, jókora kilométerekekkel fárasztva nem épp fiatal rokon lábait.
Számok: A Close To The Edge 18:50
a) The Solid Time Of Change (Anderson-Howe) b) Total Mass Retain (Anderson-Howe) c) I Get Up, I Get Down (Anderson-Howe) d) Seasons Of Man ( Anderson-Howe)
B And You And I 10:09
a) Cord Of Life (Anderson-Howe-Squire-Bruford) b) Eclipse (Anderson-Squire-Bruford) c) The Preacher The Teacher (Anderson-Howe-Squire-Bruford) d) Apocalypse (Anderson-Howe-Squire-Bruford)
Siberian Khatru (Anderson-Howe-Wakeman) 8:57 Total Time: 38:00 Producer: Yes & Eddie Offord Többszörösen platinalemez lett.
"Anderson szavai az egzisztencialista filozófia, a misztika, a hagyomány, a tradicionalista gondolkozás és a vallásfilozófia felé fordulnak. Az album három opusa a Yes alkotásainak legjobbjai közül való. Teljes mágia. Boszorkányvallás. A fehér mágia diadala. Lutheri evangélikus teológiai ihletettség. Költészet (A1). Rock-kantáta. Alapjául állítólag H. Hesse: Siddhartha című regénye szolgált. Aztán az idők kezdetének és végének, azaz teljességének hangja (B1) is formát ölt s megmutatkozik. – Borítóján a belső, kinyitható képen A jégkorszak utáni árvíz- és özönvízszerű olvadás látható, külső arculatának színárnyalata pedig Szibéria ősföldjének zöld frissességét ábrázolja, annak a tradicionális pentatóniának valóságát, ahonnan az ember magasabb szintű tudása, a zene és az egyéb ismeretek kiindultak, s az egész világon elterjedtté váltak (B2). Ennek bodhiszattva lelkületű továbbítói és közlői az Első Idők istenei, a mágusok (a magyarok első elődei), az aranykori és atlantiszi emberek voltak, akik egy, a hinduk szerinti misztikus út során, Szibériából kiindulva 12 év leforgása alatt a földkerekség minden pontjára eljutottak. " (Yes-diszkográfia (részlet Vasváry-Tóth Tibor könyvéből)
Sohasem rajongtam a Beatles muzsikájáért, de zenetörténeti fordulópont megalakulásuk és forradalmi újításuk a popzenében. A liverpooli Cavern Clubban ezen a napon léptek a nyilvánosság elé először. http://www.beatles.com/core/home/ Azért egy két dallam megmaradt fülemben, visszaidézi kamaszkorom lázadós világát.
Visszakanyarodok korábbi témámhoz. A Deep Purple szólógitárosa, Ritchie Blackmore együttesének albumát hallgattam nem régiben. Elgondolkodtam, vajon miért nem követtem tovább, hiszen ragyogó dolgokkal lepett most meg. Sokan kiváltak a D.P-ből, de Lord szóló lemezeit kincsvadászként fanatikusan kergettem, míg meg nem szerezhettem. Blackmore valahogy kimaradt. Most pótoltam.
Fires at Midnight (2001)
Ellazít, harmonikus, csak a tiszta nyugalom árad belőle, csengő gyönyörű énekhang (Candice Night), Blacmore érzéki játéka-pedig valaha milyen morcos volt-, érzéki andalító muzsika. Aki ismeri a párost, annak nem kell bemutatni az olyan gyöngyszemeket, mint a Be Mine Tonight, a legszebb Wish You Were Here, a Ghost of A Rose, Spirit Of The Sea, Castles and Dreams, Now and Then és az All Because Of You. Aki még nem találkozott a zenészpárral, az mindenképpen szerezze be valamelyik lemezüket – ha nem ezt, akkor mást, de kihagyni nem érdemes.
Az együttes tagjai: Candice Night - ének, reneszánsz fafúvós hangszerek, ír síp, tamburin Ritchie Blackmore - gitár, mandolin, mandola, tekerőlant Sir Robert of Normandie - basszusgitár, ritmusgitár, vokál Bard David of Larchmont - billentyűsök, ének Squire Malcolm of Lumley - dob, ütőhangszerek Lady Madeline - vokál Lady Nancy - vokál
" Es war wunderbar mit diesem Musiker, der wie keine anderer die Wirkung elektronicher klänge versteht, zusammenarbeiten. Klaus Schulze über die intenzive Zusammenarbeit:Schiller ist Sehnsucht und Sehnsucht ist Schiller mögen beide hungrig bleiben."
Az új Schiller album, első hallgatásra megtetszett, még hallgatom, válogatok, és folyamatosan elbűvöl.
Persze türelmetlenül vártam érjünk a Zenit-hez, hisz itt közremüködik a Mester, (Auf der zweiten CD bekommt das Album zwar ein wenig mehr Biss. Das liegt in erster Linie an von Deylens Kooperation mit Klaus Schulze, seines Zeichens Ex-Mitglied von Tangerine Dream und einer der Pioniere elektronischer Musik. Das gemeinsame Stück "Zenit" ist in der Audio-Fassung allerdings auf knapp 13 Minuten gekürzt-laut.de; kritiken)azaz Klaus Schulze. Érdemes rá mindig várni, megint le vett a lábamról.
Kutakodva találtam ezt a klippet, ami ízelitőnek kiváló. Áthallom Mergener gyönyörű és elgondolkodtató csodaszép munkáját: Applaus für die Schöfung-ot. A zene közbeni szöveg nem csak elringat, költőien szép és bölcs.
das video zum titelsong 'SEHNSUCHT' haben wir spontan anfang januar 2008 gedreht - da war die fertigung der erstauflage bereits in vollem gange, und wir konnten den clip leider nicht mehr hinzufuegen. darum haben wir uns entschlossen, diese nachfolge-edition um den clip und das 'making of' zu ergaenzen. (lásd: www.schillerserver.de)
This is a shortcut version from this great instrumental song. The original song is normally over 17 minutes and was released on the EN=TRANCE album from 1988 !!!
Melodic and sequencer-based Electronic Music from K. H. Reiers, mastered by Bernd Scholl aka Moonbooter. (lásd:pugachov)
Ma reggel olvastam két hírt is, ami igen elszomorított. Az egyik hír Patrick Swayze betegségéről szól, és ez rögtön eszembe juttatta mennyire esendőek vagyunk e Földön. A másik rossz hír pedig Klaus Schulze honlapján látható, sajnos a tavaszra tervezett koncertjei elmaradnak..
"ATTENTION --- ACHTUNG
I just got the information that both KLAUS SCHULZE concerts - Paris and Bologna - have to be cancelled. Unexpected for everybody, Klaus Schulze's doctor told Klaus today that it is impossible for him to travel and give concerts.
Of course the doctor will give KS a medical attestation."
Hogy innen, miért s hogy kanyarodtam el, az Exposed dallamához, marad nyitott kérdés számomra is. Csak újdonság, ami nem sikeredett rosszul, az albumok történetében. És nem szeretnék szomorkodni...
"1967 nemcsak az angol-amerikai „szeretetnyár” miatt maradt fenn a rock-történetben, mint fordulópont. Egyike volt azoknak az éveknek, amelyek azóta is meghatározzák a rock menetét, mert az alapvető műfajokban megszülettek a referencia-együttesek és velük a referencia-lemezek is, amelyek nélkül épp úgy nem lehet a húrok pengetéséhez fogni, mint ahogyan egy klasszikus zenész sem lehet felkészült Bach, Mozart vagy Bartók ismerete nélkül. E sorba illeszkedett be abban az évben a Pink Floyd is.
Miközben az Egyesült Államokban a békére, zenére, szeretetre váró fiatalok Kaliforniába zarándokoltak, fővárosuk San Francisco lett, kollektív áhitatuk színhelye pedig Monterey, elképesztő zenerobbanást hozott a brit rock-életben 1967 nyara. Miközben új szakaszába lépett a Beatles és a Rolling Stones mesterségesen is szított "vetélkedése", csúcspontjára ért a szigetországi blues-hullám – John Mayall és a Cream mellett beindult a Fleetwood Mac, a Savoy Brown, a Ten Years After, a Taste - egymás után tűntek fel az egy szál gitárral kiálló dalnokok (Roy Harper, Nick Drake, David McWilliams) megszülettek az első fúziók rock és klasszikus zene között (Procol Harum, Moody Blues, Flower Potmen) és virágzásnak indult a jobb híján "progresszív" rocknak nevezett száz virága. Ennek egyik oldalhajtása volt a zene, amely az űrbe vitte témájával és hangzásaival a hallgatót. Ebből nőtt a műfaj egyik állócsillaga a Pink Floyd." ... "A Syd Barrett gitáros-énekes, Roger Waters basszusgitáros-énekes, Rick Wright orgonista és Nick Mason dobos alkotta kvartett akkor már egy éve a londoni underground klubok egyik kedvence volt. Törzshelyük az UFO (Universal Freak Out) volt(ugyancsak itt kezdte pályáját velük párhuzamosan a Procol Harum, a Soft Machine, a horror-rock brit mestere, Arthur Brown), amelyben 4-5 órás, pokoli hangerővel, fényjátékokkal, roboszkóppal, diapanorámás vetítéseikkel komplex "utazásban" részesítették a közönséget, amelynek ehhez még az akkor divatos kábítószerekhez sem lett volna szüksége a teljes elszálláshoz. E szerekkel maguk a muzsikusok is éltek, elsősorban Barrett, aki a zenei kísérleteit összhangba állította saját tudatának a végletekig való tágításával. Ezt vitték át első albumukra, amelynek címét Kenneth Grahame angol meseírótól kölcsönözték. A borítón a zenészek megsokszorozódva látszanak. Harminc éves pályafutásuk alatt a Pink Floyd tagjai ezután már csak egyszer szerepeltek arcukkal címlapon, a két évvel később megjelent Ummagummán."
(forrás: Rockháló:Syd Barrett agyhalál-dudása: The Piper At The Gates of Dawn, 1967 (Kortalan-portalan rock különkiadás)
Ez az album hídként köti össze az elektronikus zene, és a klasszikus rock zene világát.
...there is no dark side of the Moon really... matter of fact it's all dark,... hát bizony, igen sötét, de szép....
Hallgasd, és megértheted, miért szeretem a Pink Floydot.
Újból a Rockhálóból álljon itt az összefoglaló:
"A The Dark Side of The Moon, amely 1973. március 24-én jelent meg, fordulópont volt a rock történetében: egy addig "undergroundnak" elkönyvelt együttes a szupersztárok közé emelkedett, miközben új távlatokat nyitott a multimediális rock-koncertek és az egész estét betöltő tematikus ("concept") albumok és előadások között. A Pink Floyd már korábban is kedvelte a nagyobb lélegzetű darabokat, ilyen volt a szimfonikus zenekarral és kórussal előadott kortárs remekmű, a 25 perces Atomheart Mother (1970), vagy a mitikus, ugyancsak 25 perc időtartamú Echoes (1971), de ezek csupán a lemezek egyik oldalát töltötték be, a másik oldalon egymástól független, és nemegyszer teljesen más hangulatú dalok szerepeltek.
A Dark Side ellenben egyetlen, többértelmű gondolatvilágra fűzhető fel, és ezt a folyamatos, az LP-korszakban is csak oldalcserével megszakított zene is erősíti: a túlhajszoltságtól, a pénz hatalmától, a háborúktól fenyegetett ember lassú, de annál biztosabb elidegenedésére. Bár sokan tartják a lemezt az "űr-rock" egyik alapművének, itt a csillagok, az égi dolgok inkább csak áttételesen, szimbolikusan jelentkeznek. Míg Syd Barrett kozmikus kommunikációba vitte bele a Pink Floydot (Astronomy Dominé, Interstellar Overdrive, Set The Controls To To The Heart of The Sun), addig Roger Waters, aki ezen a lemezen vette át végérvényesen a Pink Floyd művészi irányítását - ekkor írta először ő valamennyi dalnak a szövegét - már földi, de legalább annyira megfoghatatlan démonokkal népesítette be egyre komorabb világát. És ehhez már csak kapóra jött a holdraszállás aktuális témája - az utolsó Hold-misszió, az Apollo 17 1972 decemberében szállt le a Hideg Bolygóra - és az addigra teljesen fizikai és szellemi katatóniába merült Syd Barrett figurája. Ő a "holdkóros", akinek eredetileg ajánlották a lemezt. Egyes értelmezések szerint egy életciklust visz végig a születéstől (Speak To Me) az életre eszmélésen (Breathe), majd a fokozatos leépülésen át (Brain Damage) a halálig (Eclipse), és az egészet keretbe foglalja a lemez elején erősödő, majd a végén gyengülő szívhang.
A darabot, amelynek ötlete a Floyd-legendárium szerint egy, Nick Mason konyhájában zajlott megbeszélésen született (mások szerint az Óz, a csodák csodája című film hatott rájuk...) kezdetben Eclipse: A Piece For Assorted Lunatics "munkacímmel" játszották a háromnegyed órás zenefüzért élőben már 1972 januárjától. Az ősbemutató Párizsban volt, később ugyancsak teljes egészében mutatták be a Los Angeles-i Hollywood Bowl-ban, látványos fényekkel, csillagokkal, hatalmas órákkal. A lemez megjelenését követő turnén már egy csaknem valóságos méretű Spitfire vadászgép modellje körözött a színpad felett, majd nagy robajjal lezuhant az On The Run végén.
A felvételek 1972. júniusától 1973. januárjáig folytak a londoni Abbey Road-stúdiókban Alan Parsons irányításával. A négy muzsikus kemény munkáját csak két okból szakította meg: ha a televízióban futball-meccset adtak, vagy pedig a Monty Python-sorozat ment. Ez utóbbi iránti rajongásuk odáig fajult, hogy a lemez első bevételeiből hozzájárultak Pythonék első filmjének, a Gyalog-galoppnak a költségvetéséhez.
Mint minden Pink Floyd-lemeznél 1968 óta, a borítót ezúttal is a Storm Thorgerson vezette Hipgnosis grafikai stúdió készítette. A fekete borító, rajta a fehér prizmával, amely a szivárvány színeire bontja a fényt, fogalommá vált, akárcsak a tasakban elrejtett plakát a három, acélkék fényben úszó Gízai Piramisokkal (Jill Furmanosky fotója).
A The Dark Side Of The Moon különlegessége, hogy miközben megőrizte bizonyos fokig a korábbi Pink Floyd-törekvéseket, és ezúttal is hallunk rendesen "zenén kívüli zajokat" (szív- és lábdobogást, sátáni kacajt, sikolyokat, repülőtéri megafonokat, motorzúgást, óra- és pénzcsörgést), és elektronikus betéteket, olyan dallamok is születtek, amelyek a rádiókat, és a DJ-ket is meghódították a maguk idejében. Ilyen volt a Money, az US And Them, a Time vagy a két zárótéma, a Brain Damage és az Eclipse. Nincs még egy olyan Pink Floyd-lemez, amelyből ennyi zenei idézet vált volna közkinccsé és sokszor közhellyé. Nálunk például hírműsort vezetett fel a Time csengő-bongó főmotívuma, gazdasági tv-programot jeleztek (a Vasfüggönynek köszönhetően jogdíjmentesen) a Money-val, és az On The Run idegesítő elektromos futamai is szerepeltek dokumentum- illetve riportfilmekben. Ugyancsak újdonság volt a lemezen a szaxofonszóló a Money-ban és az Us And Them-ben Dick Parry előadásában és hogy soul-os női vokálok kísérték az együttest, Clare Torry pedig szinte a letepert és megerőszakolt Földanyát személyesítette meg a The Great Gig In The Sky-ban. Mindehhez még jött a Pink Floyd-nál szinte kötelező tökéletes hangzás, és még egy premier: ez volt az első olyan album, amit kiadtak kvadrofon változatban is.
A The Dark Side Of The Moon ma is minden idők második legsikeresebb albuma a maga 43 millió példányával, csak Michael Jackson 1982-es Thrillere előzi meg. (Elmebeteg statisztikusok azt is kiszámították, hogy minden 14., 50 év alatti amerikainak megvan a lemez.) Nemcsak hogy listavezető volt a Billboard mértékadó 200-as listáján, hanem a megjelenését követő 14 évben összesen 741 hétig szerepelt rajta, 590 hétig folyamatosan és ezzel az együttes a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. 1997-ben a His Master’s Voice, a Channel 4 TV, a The Guardian című lap és a Classic FM által szervezett szavazáson minden idők 6. legnagyobb albumává választották. 2003-ban a VH1 minden idők 4. legjobb borítójának választotta a Dark Side tasakját. Egy ausztrál rádió hallgatói még 1990-ben ezt a lemezt nevezték a szeretkezéshez való legjobb háttérzenének." (forrás: Rockháló,Roger Waters a Hold sötét felén;2006. február 23.)
Song title: 1. Speak To Me/Breathe (Breathe In The Air) 3:57 2. On The Run 3:35 3. Time 7:04 4. The Great Gig In The Sky 4:47 5. Money 6:22 6. Us And Them 7:50 7. Any Colour You Like 3:25 8. Brain Damage 3:50 9. Eclipse
És, hogy a zenehullám folytonos legyen, átúszunk a Hammond orgonától egy másik együttes szigetére, a Pink Floyd földjére. Íme, e klip, amiben szinte minden benne, a klasszikus zenei kíséret, és a dallam, ami nem ismer határokat.
Az elektronika, az újfajta hanggerjesztési eljárások és a színpadi hangosítás együttesen formálták át a zenetörténetet, amely átalakulás máig ható egyik főszereplője a Hammond orgona volt. Háromdimenziós filmnéző szemüveg (vörös- és zöld lencsével); ketyegés nélküli, rugós hajtású óraszerkezet; bridzskártya-automata: ilyen és hasonló találmányok (némelyek ma is használatosak) tucatjai köthetők Laurens Hammond elektromérnök, az "elektromos zeneszerszám" (electrical music instrument) megalkotójának nevéhez. Az eszközt csak az 1934. április 24-i szabadalmi lapon nevezték így, egyébként mindenki Hammond orgonaként emlegeti.
Laurens Hammond egyetlen hangszeren sem tudott játszani, ám ifjúkorát Európában töltötte, és kifinomult modora mellett a klasszikus művészetek, főképpen az opera szeretetét vitte haza magával Amerikába. A Cornell Egyetemen szerzett diplomával járó ismereteket és az I. világháborúban folytatott hadmérnöki tevékenység tapasztalatait (például a tengeri járművek elektronikáját és mechanikáját fejlesztette) már egy New York-i loftban 1922-ben berendezett irodában és műhelyben kamatoztatta. Lényeges találmányai, amelyek hírnevet hoztak Hammond számára, mind ebben a tetőtéri helyiségben születtek. Különös módon a gazdasági világválság vezetett az orgona megalkotásához, hiszen cége, a Hammond Clock Company termékei iránt abban az időben megcsappant a kereslet: luxuscikkekre, például a bridzs-automatára a gondok közepette nem volt szükség. Másodsorban pedig kísérletei során olyan hangjelenségeket tapasztalt, amelyek egyértelműen az elektromossághoz kapcsolódtak: így jutott el korábbi találmányainak egy részét alkalmazva saját hanggenerátorának megalkotásáig, amelyet próbaképpen egy leselejtezett pianínó mechanikájával épített egybe. Az óraművekből átültetett forgó tengelyre 91 hangkereket (tone-wheel) szerelt, amelyek elektromos indukciót keltettek, és az elektromágneses hangszedők révén máris képesek voltak a megszólalásra. A megszületett hangszer egyik különleges erénye az volt, hogy nem kellett hangolni, valamint a megszólaló hangokhoz – a hagyományos templomi orgonák mintájára – húzóregiszterekkel (drawbar) a felhangokat is hozzákeverhették.
A hangszer nyilvános bemutatójára 1934. április 15-én került sor az Iparművészeti Kiállításon a Radio City RCA épületében, a tulajdonképpeni Rockefeller Palotában, New Yorkban. Hogy egy kiállítás akkor ilyen különösnek számító tematikával kerüljön megrendezésre, abban bizonyára Henry Fordnak, a motorizáció úttörőjének is szerepe lehetett. Fordnak az indusztriális evolúció mellett másik nagy szerelme a muzsika volt, amelyeket egyesülni látott Hammond új instrumentumában. A legendárium szerint az autógyáros vásárolta meg az 1. sorozatszámú hangszert, a bizonyos A-modellt (amely a Ford múzeum leégésekor odaveszett). Ugyanakkor Hammond szerette hangoztatni, hogy az első muzsikus, aki orgonát vásárolt nála, George Gershwin volt; ám az első muzsikus, aki játszott a hangszeren, egy bizonyos William L. Lahey volt. Lahey chicagói kántorként részt vett 1933-ban a készülő hangszer tesztelésén: ekkor Brahms I. szimfóniáját szólaltatta meg rajta. Ezek után evidens volt, hogy Hammond az orgonáját piacra dobva először kisebb, orgona nélkül álló templomokat céloz meg, ahol – ahogyan azt az idő bizonyította is – a hangszer nagyszerűen teljesítette feladatát; relatív kis mérete és tömege (kb. 160 kg) révén könnyen elfért és mozgatható is volt. A kétmanuálos hangszer rövid idő alatt gyorsan fejlődött, pedálsort, zengető- és vibrato effektet kapott, így már nem meglepő, hogy a II. világháború amerikai hadserege számára készült egy hordozható típus is, valamint a hazatérő háborús veteránok kisvárosi hitközösségeibe is kerülhetett így hangszer – ezért úgy tartják, hogy a hit megerősítésében és a katonák visszailleszkedésben is fontos szerepe volt a Hammond orgonának. Az első, Hammond orgonához kötődő No. 1. sláger már a háború végét éreztette: az 1944 végén megjelent "Tico Tico" című kislemezen Ethel Smith játszott, aki a Hammond első népszerű sikereinek kovácsa volt.
1955-ben megjelent minden Hammondok királya, a B3-modell. A történet innentől már ismertebb, hiszen a populáris műfajok az új modell különleges perkusszív hanghatása miatt rögtön magukénak tekintették az orgonát. A jazz éppen a big band korszak végére jutott, mégis hiányzott a masszív hangzás, de persze a Hammond ennél többet nyújtott: addig nem hallható szólókat is eljátszhatott rajta az invenciózus játékos. Míg a jazz oldaláról Jimmy Smith, addig a rockzene felől a hatvanas évek surf-zenéje (Beach Boys) és a pszichedelikus rock (Emerson, Lake & Palmer; Pink Floyd) egyaránt sikerre vitte a hangszert.
1967-ben a Procul Harum az „A Whiter Shade of Pale” című dalával teremtett iskolát úgy, hogy Bachot idézett a rockban (az ének alatt húzódó Hammond-téma minden idők egyik leghíresebb rock-témájává vált).
Hogy egy rendkívül tág és invenciózus út nyílhatott az orgonisták előtt, egy időközben a Hammond orgonához kapcsolódó új szerkezetnek köszönhető. Keith Emerson, Rick Wright a Pink Floydból, Tony Banks a Genesisből, Rick Wakeman a Yesből, John Lord a Deep Purpleből, Ken Hensley a Uriah Heepből, John Paul Jones a Led Zeppelinből aligha választották volna hangszerüknek a Hammondot, ha 1965-ben a Hammond gyár egykori alkalmazottja, Don Leslie mérnök nem találja ki a Doppler-effektus elvén működő, gyorsítható-lassítható forgóhangszórókkal rendelkező hanglebegtető szerkezetét. A Hammond orgona és a hozzá csatlakoztatott Leslie-effekt azóta összenőttek (bár Laurens Hammond és Don Leslie híresen rossz viszonyt ápoltak), és közösen emelték legendává a jazztől, a poptól, a rocktól és majd’ minden 20. században megszületett zenei irányzattól elválaszthatatlan hangzást.
(részlet:Végső István, A Hammond legenda írásából, fidelio online)
Nagyon rég volt, mikor megismertem a Yes együttes zenéjét. Anderson különleges hangja szívem csücske lett, ha fogalmazhatok így. Később, ahogy a tagokról is információt gyűjtöttem, kedvencem lett Wakeman. A billentyűs fenomén olyan fergeteges dallamokat játszik és oly széles skálát ölel fel művészete, hogy rangos helyezett lett a kedvencek sorában. Richard Christopher „Rick” Wakeman 1949. május 18-án született, zenész apuka tehetségét örökölve. Gyorsan ívelt felfelé zenészi pályája, végig járva a lépcsőket: bárokban, pubokban, esküvökön szólt a zenéje, több együttesben (The Atlantic Blues, Concords, Curdled Milk-ez már saját lapítás-, Spinning Wheel nevű kocsma-zenekar, Straws, stb. szerepelt, és útja vezetett fel a dobogóra. Rengetegszer működött közre más előadókkal. A legismertebbek: Black Sabbath, Cat Stevens, Mary Hopkins, Cilla Black, Elton John, David Bowie, Lou Reed, vagy Al Stewart., stb. 1971-től lesz a Yes tagja, de továbbra is folytatja szóló munkásságát. A klasszikus zenei képzettségű Rick Wakeman sokaknak adott hatalmas zenei élményt, bizonyítva, hogy a könnyűzenében is lehet brillirozni, alkotni magas színvonalon.
"A nagy rock-orgonistáknak valamilyen arculatát szeretnénk meghatározni, akkor Jon Lord (Deep Purple) hozta Bach örökségét, Keith Emerson Bartókét, Wakeman pedig a romantikusokét, Lisztét, Chopinét. És miközben ki-bejárt a Yes-ben, ahol a többi nagyágyú mellett nem juthatott főszerephez, megteremtette saját zenei világát, amelyben szívesen nyúlt a történelemhez és különböző mesékhez, mítoszokhoz.
A 70-es években ontotta jobbnál jobb, "egész estét betöltő" korongokat. Billentyű-erdejére, amelyben a zongora, a klasszikus és a Hammond-orgona, a szintetizátorok egyformán részesültek Wakeman ujjainak jótét hatásában, ültette át VIII.Henrik hat feleségének szomorú sorsát (1972), jégbalettet komponált kórusra, nagyzenekarra és szólóhangokra Verne Utazás a Föld középpontjába című regényéből (Journey To The Center of The Earth, 1974) az Arthurban (1975) pedig hatalmas érzelmi töltéssel állította vissza a britek kedvenc mondakörének dicsfényét, amelyet egy évvel korábban Monty Pythonék a Gyalog-galoppal elhalványítottak.
A filmesek megérezhették Wakeman zenéinek vizualitását, mert előbb Ken Russell bizta rá Lisztomania című őrületét - itt főleg Liszt-adaptációkban, köztük a Szerelmi álmokéban jeleskedett, a címszereplő Roger Daltrey énekével - majd ő írta az 1976-os innsbrucki téli olimpia hivatalos filmjének zenéjét. Ebből született a White Rock, amelyen az egyik darabot a magyar Regőczy-Sallay jégtánc kettős ihlette. Utána lendülete megtorpant, bár az 1977-es Criminal Record (szójáték, nemcsak kriminális lemezt, hanem "bűnügyi statisztikát" is jelent) remekül sikerült az alcatrazi fogoly és Judás Iskariotes megelevenítésével, egyre többször csábult el kommerszebb feladathoz. Aztán eljött 1981 és belevágott egy rövid musicalbe, amelyhez igazán tapasztalt társat talált: Tim Rice-ot, Andrew Lloyd Webber örök librettistáját.
Az 1984-ből korábban már több tv- és mozifilmet készítettek, a rockot azonban még alig érintette meg: David Bowie írt egy dalt belőle, és merített a The Wallhoz Roger Waters, aki korábban az Animals című Pink Floyd-lemezt Orwell Állatfarmja alapján alkotta meg. Wakeman, aki a lemez borítóján, eltakarva véget nem érő szőke fürtjeit, egy ezüstös overallban jelenik meg egy rongyos plakátmaradványokkal tele mázolt fal előtt (a Hypgnosis stúdió munkája), nem kis feladatot tűzött ki maga elé, hiszen itt nem lehettek kataklizmatikus robbanások, földalatti szörnyek, végtelen mezőkön lobogó harci zászlók, királyi halál az alkonyatban, sirály-sikolyban, de még csak a "szerelem és vérpad" könnyzacskós hollywoodi jelenetei sem. Közben önmagát sem tagadhatta meg, hiszen egy puritán Wakeman kit érdekel? Két évvel korábban az összességében gyalázatos Rhapsodies-on Csajkovszkij Hattyúk tavának jól ismert dallamát rock-osította Swan's Lager címmel - maradjunk annyiban, hogy nem ezért szeretjük. Végül a kedvezőtlen előjelek ellenére Rick jól megoldotta feladatát. Sikerült ugyanis megtalálnia az ő világa és az embertelenséget kifejező, erőszakosabb dallamok közti megfelelő egyensúlyt. Ezek egy idő után izgalmasan keverednek és a záró, címadó darabban nem érezzük úgy, hogy mindennek vége, a Nagy Testvér diadalmaskodott. /Rick Wakeman: 1984 (1981)/
Track Listings 1. 1984 Overture part one (2:31) 2. 1984 Overture part two (2:31) 3. 1984 Overture war games (5:50) 4. Julia (4:38) 5. The hymn (3:08) 6. The room part one 7. The room part two (4:10) 8. Robot man (3:57) 9. Sorry (2:56) 10. No name (3:14) 11. Forgotten memories (2:50) 12. Proles (3:26) 13. 1984 (6:25) Line-up/Musicians - Rick Wakeman / keyboards, synthesizers With: - Jon anderson / lead vocals (3) - Gary Barnacle / saxophone - Steve Barnacle / Fender bass - The Dirtetts (Vickie Brown/Sonia Jones/Stevie Lange) / backing vocals - Tony Fernandez / percussion - Steve Harley / lead vocals (7) - Chaka Khan / lead vocals (1, 2, 5) - Kenny Lynch / lead vocals (5) - Tim Rice / lead vocals (9) - Frank Ricotti / drums - Tim Stone / guitar + 32 orchestral musicians
A hangszereket minden eddiginél jobban a zenei dramaturgia szolgálatába állította: a zongora és a teltebb elektronikus hangok viszik a szerelmi szálat, míg a gondolat-rendőrséget, az agymosást az élesebb szintetizátorok szirénái jelenítik meg. Ugyanakkor új elemekkel is bővítette stílustárát, például funky-soullal, amelyhez remek társat kapott az akkor fénykorában lévő Chaka Khantól, aki a "gyűlölet tizenöt percét" foglalja énekbe a nyitány után a Wargames-ben.
Az is újszerű Wakeman nagyobb lélegzetű munkáiban, hogy "szerepeket oszt", korábban inkább csak éneklő vagy prózamondó "narrátorokat" használt. (A Journey-ben ez utóbbira egyenesen David Hemmingst, a híres színész-rendezőt, a Nagyítás felejthetetlen főhősét). A buja fekete énekesnő hangja olyan hatást kelt, mint a kínai vörösgárdista vagy az észak-koreai ifjúkommunista lányok "előéneklőié". Alig hihető, hogy ő adja elő a következő lírai dalt, a Juliát is. A szerelmes Hymn, amelyet a régi társ, Jon Anderson énekel, főmotívumában igencsak ismerős lehet a magyar hallgatóknak - az István, a király fináléjából... "Nem tudlak szeretni, ha nem ismerlek" - csendül fel Anderson jellegzetes kontratenorján. Wakeman, aki mindig nagyra becsülte az énekeseket, legjobb formáját mégis akkor futja, amikor visszatér az instrumentális darabokhoz. A The Room kéttételes víziója, az agymosás jelenete valósággal letaglózzák az embert. A második oldalon a Robot Man kimondja, mondhatnánk kiüvölti Chaka Khannal és Kenny Lynch-csel: "Nem kell mást tudnod, minthogy a Nagy Testvér figyel és te szereted őt". A Sorry "csendes bűnbánat", a No Name pedig, amelyet Steve Harley, a Cockney Rebels együttes énekese ad elő, maga a beletörődés e megváltoztathatatlanba. A lemez legszebb darabja a "beprogramozott" emberek utolsó érző lehelete, a Forgotten Memories, feleslegesek is lennének hozzá szavak. A groteszk Prole's Song viszont, amelyben maga Tim Rice ragadja magához a mikrofont, akár a Jézus Krisztus Szupersztáron is elfért volna, például a Heródes-jelenetben. (Ha nagyon kötözködni akarunk, az egész lemezben van valami Webberes. Mint ahogyan 1990-ben Wakeman sem tudta kikerülni, hogy bele ne szője az Operaház fantomja 1925-ös némafilm-változatához készült zenéjébe Lord Webbernek mellesleg a Pink Floyd Echoes-jából "ellesett" egyik motívumát...)
A végére ismét magára hagyják Wakemant hangszereivel, aki mintegy összegzi darabját, ahogyan már az Arthurban is tette, a fortissimók és az elhalkulások ügyes keverésével, és itt-ott kórus- és nagyzenekari aláfestésekkel. Ettől nincsen a műnek tragikus végkicsengése. Igazi progresszív rock-gyöngyszem ez az utolsó tétel.
A munkabolond muzsikus azóta is megállás nélkül készíti lemezeit...
A legszebbek ismét a történelmi-mitológiai lemezek, az 1988-as Suite of Gods, amelyen Ramon Remedios indián származású tenoristát kíséri, majd az 1991-es Softsword, amely a XIII. századi Angliába, a Magna Charta korába visz minket. 1995-ben szvitet írt az ókori világ Hét Csodájáról. Számos filmzenéje közül kiemelkedik a G'olé (1982) és a Heroes (1986), két futball-világbajnokság története, valamint Ken Russell erotikus horrorja, a China Blue (1984). " (forrás: 32. rész - A Nagy Testvér romantikája - Rick Wakeman: 1984 (1981) 2005. augusztus 08.)
Érdekes párhuzam, amit kiemelnék:
"A progresszív rock két nagy billentyűse, Rick Wakeman és Keith Emerson is számos filmzenét alkotott. Emerson - érdekes módon - vonzódott az európai (főleg olasz) horrorfilmekhez, az ő zenéje festi alá hátborzongatóan többek között Dario Argento Inferno (1979), Michel Soavi The church (1985), Lucio Fulci Murder rock (1984) illetve Best revenge (1983) című filmjeinek hátborzongató képsorait. A színvonal változó. Az Inferno című darab önmagában is élvezhető és a legnagyobb ELP-kompozíciókhoz mérhető, de például a Bruce Malmuth rendezte Fantom az éjszakában című film zenéje elég semmitmondó. Emerson így nyolc film zeneszerzőjének mondhatja magát, 2006-ban egy CD-boxot is kiadott összeszedve ezen műveit a gyűjtők számára. Rick Wakeman száznyi szólólemeze között elvész a pár általa komponált filmzene, de így is 16 filmhez adta nevét. Sem a filmek, sem a zene nem túl jelentősek. Ő akkor igazán jó, ha a Yes zenészeivel alkothat. " (Bernáth Zsolt: A progresszív rock)
.jpg)
Harminc éves pályafutásuk alatt a Pink Floyd tagjai ezután már csak egyszer szerepeltek arcukkal címlapon, a két évvel később megjelent Ummagummán." 
